Most nem egy önmagában vett parafíliáról (vagy szexuális orientációról, ha valaki ezt a nézetet vallaná) lesz szó, hanem ennek, egy építész által való továbbgondolásáról és hétköznapi emóciókkal való párhuzamáról.
Polyák Levente urbanista, kutató és kritikus. Építészetet, urbanisztikát, szociológiát és művészetelméletet tanult Budapesten, Párizsban és New Yorkban. A budapesti Kortárs Építészeti Központ kuratóriumának tagja. Dolgozott a budapesti, a pécsi, a New York-i és a párizsi önkormányzatok megbízásából. 2009 őszén a budapesti MOME és a BMGE oktatója. (erasmuskollegium.hu)
Ez az úr nemrég (2010 február) egy blogbejegyzést írt a tranzit.blog.hu-n, miután 2009 decemberében beszélgesést szervezett Építészet és megszállottság címmel az Építészeti Filmnapok keretén belül, olyan filmekkel kapcsolatban, amelyekben többek közt épületekhez kapcsolódó szélsőséges érzelmek, kötődések jelentek meg. Lars Laumann Berlinmuren című gondolatébresztőnek szánt munkája kapcsán kapcsán beszélgettek. (A film a svéd Eija-Riita Berliner-Mauer-t mutatja be, aki leküzdhetetlen vonzódásától vezetve 1979-ben feleségül ment a berlini falhoz.) 'Beszélgetőtársaim reakciója elutasító volt: művészeti akcióként értelmezték a svéd nő vallomását, különösképpen azt, hogy egy épülettel kapcsolatos érzelmeit internetes archivumában dokumentálja: “Ha valakinek van egy ilyen bensőséges viszonya egy épülettel, nem fog ennyire kitárulkozni.”'
Polyák urat nem hagyta nyugodni dolog és továbbgondolja a témát. "...a valódi kérdés talán inkább az, hogy ez a történet milyen perspektívákat kínál az ember és az épített környezet közötti összetett kapcsolat értelmezésében. Vajon nem egy extrém példájával állunk-e szemben annak a vonzalomnak, amelyet - jóval enyhébb intenzitással - közülünk megannyian táplálnak városok, negyedek, utcák, épületek, lépcsők, ajtók, bútorok, ruhák vagy iPhone-ok iránt? Hol húzódnak a normalitás határai, amikor épületekről vagy építményekről, mint erős érzelmek tárgyairól beszélünk?" - szerintem itt nem a túlzásba vitt vonzalomról van szó, mert akkor fetisizmusról beszélnénk, bár nem tudom hány építész gondolja úgy, hogy az adott épület, lépcső stb viszontszereti őt. :) a párhuzam felállítása valahol mégis jogos, mert az OS emberek többnyire ilyen un. ikonikus épületek iránt táplálnak érzelmeket, és ha elvonatkoztatunk a szexualitástól, megtudjuk hogy az építészek szerint. "Az érzelmek létrehozása – ha nem is olyan mértékben, mint ahogyan az az objektum-szexuális kapcsolatok esetében jelenik meg – a kortárs építészet egyik kitüntetett célja." A témát tovább boncolva olyan kérdések is felmerülnek, pl, hogy "Mely tárgyak vagy épületek nyújtanak segítséget az instabil napokban, melyek okoznak függőséget, melyek válnak szüneteltetett érzelmeink tartályaivá? Hol az a határ, amelyen túl megszállottsággá válik egy-egy tárgyhoz fűződő kapcsolat?" A teljes szöveg ITT olvasható.
