A Stockholm-szindróma
Egy stockholmi (Svédország) túszdrámáról kapta a nevét. Lényege, hogy a túszok – és a kiszolgáltatott helyzetben lévő emberek általában – szeretetet, szerelemet kezdenek érezni kínzóik, rabtartóik iránt. Ez furcsa; józan ésszel azt hihetnénk, hogy gyűlölniük kellene őket. Általában ez így is van; olykor azonban nem ez történik. A Stockholm-szindróma olyankor léphet fel, amikor a sok bántás mellett a rab figyelmet, néha előforduló felületes kedvességet tapasztal a rabtartója részéről, ugyanakkor teljesen ki van szolgáltatva neki, az élet-halál ura felette.
A név eredete
1973-ban Stockholmban két rabló megtámadott egy bankot, túszul ejtett négy alkalmazottat, majd öt és fél napig fogva tartotta őket. A 131 órán át tartó összezártság különös hatással volt a túszokra: annyira megkedvelték fogvatartóikat, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést rendeztek a rablók jogi védelmének költségeire. A Stockholm-szindróma történettel kapcsolatban sok álhír keletkezett, a legelterjedtebb, miszerint egy volt túsz később el is jegyezte magát az egyik bűnözővel.
A túszdráma akkor is tragédia, ha vérontás nélkül ér véget, mert mindenképpen óriási lelki terhet ró a foglyul ejtett emberekre. Ám olykor épp a szélsőséges körülmények teszik lehetővé a különleges lélektani megfigyeléseket.
A Stockholm-tünetegyüttes nemcsak túszokban alakulhat ki, hanem például szektatagokban, rendszeresen megvert feleségekben és testileg vagy lelkileg bántalmazott gyermekekben is. A vonzalom akkor alakul ki, ha az áldozat komolyan fenyegetve érzi magát, ha nem tud elmenekülni, ha valójában senki mással, hanem csak a bántalmazójával van kapcsolata, s annak oldaláról az erőszakon kívül némi jelentéktelen kis kedvességet is tapasztal. A lélektani magyarázat szerint a Stockholm-szindróma a védekezés egyik formája. Az áldozat jól tudja, hogy sorsa fogvatartójának a kezében van, ezért megpróbálja elérni, hogy az illető elégedett legyen vele, mert így talán több esélye van a túlélésre. Ehhez azonban bele kell élnie magát a rajta uralkodó személy helyzetébe. Ha a terror sokáig tart, akkor az áldozat annyira átveheti támadójának a nézőpontját, hogy már nehezére esik elszakadnia tőle.
Az áldozat öntudatlanul is megpróbálja, hogy támadójában az embert, méghozzá a „jó embert” lássa, mert ha meg tudja győzni magát arról, hogy a fogvatartója tulajdonképpen jó ember, akkor az a reménye is erősödik, hogy támadója, fogvatartója nem is fogja bántani őt. Így az áldozatok hajlamosak rá, hogy kisebbítsék támadójuk erőszakosságát, egyszersmind eltúlozzák annak kedves voltát, megpróbálják a szerencsétlen embert, az „áldozatot” látni benne, sőt arra is képesek, hogy önmagukat hibáztassák az elszenvedett bántalmazásért. Az áldozat gyűlölni kezdi azokat, akik megpróbálják kiszabadítani őt – túszejtéskor a rendőrséget, ha pedig valamelyik családtagja terrorizálta őt, akkor a segíteni próbáló ismerősöket vagy a pszichológust. Ez egyrészt a támadóval való „azonosulásnak” a következménye, másrészt pedig annak, hogy az áldozat fél feladni az ugyan rossz, de legalább stabil állapotát egy bizonytalan kimenetelű váltás kedvéért. Mivel a Stockholm-szindróma ilyenformán sokszor a menekülést is megnehezíti, fontos, hogy az áldozatok megértsék: a bántalmazóik iránti érzelmeik ugyan természetesek, de nem egyebek egy veszélyhelyzetre adott ösztönös védekezési reakciónál. (Mannhardt András)
filmek: Drágán add az életed (Die Hard, USA 1988), A mennyország kapujában (DE, 1996), X-akták című sorozat „Folie à deux” című részében, NCIS (tengerészeti helyszínelők sorozat): Jó feleségek klubja (The Good Wives Club).
